Babukkónk néhány napja úgy döntött, eddigi leghidegebb svéd nyarunkat némi járni tanulással hevíti fel. Félreértés ne essék, bútorokba kapaszkodva már több hónapja tipeg ő, ám a napokban Bazsival mindketten észrevettük: valami változott a levegőben, Emma sokkal céltudatosabban esik négykézlábra egy-egy bútorkerülés után, sőt még az is előfordul, hogy kapaszkodás után még próbál lépni egyet, és úgy rogyik össze, csalódva de mégis boldogan.

A járás kapcsán már korábban felmerült bennünk a bébikomp kérdése. Babukkónk ugyanis találkozott ilyen szerkentyűkkel a heti ringatóban, és sok-sok ismerkedő rugaszkodás után úgy másfél hónapja neki is indult az egyikkel (a minőségért előre is elnézést): 

Ám mi úgy döntöttünk, itthon csakazértsem szerzünk be egyet, majd megtanul járni keréken guruló trolika nélkül, mint egy igazi ősember. Amúgyis megkaptuk több otthoni forrásból, hogy ejj, minek az ilyen újdonság, így hát győzött a lustaság ráhagyásos szemlélet, nó bébikomp, csak a ringatóban. 

Azzal persze nem számoltunk, hogy egyszer majd elérkezik az a pont, amikor Emma felfedezi: ahogyan ő is, úgy minden mobil, kerekestül-anélkül, ha megfelelően irányítják. Így jutottunk el néhány nap alatt odáig, hogy a lakás legkülönbözőbb tárgyait Bazsi és én gyakran egyszercsak mozdulni látjuk, legyen szó babakádról, kisasztalról vagy akár babukkónk saját etetőszékéről (itt úgy sikerült elkapni, hogy térden csuszigál, de jelentem alássan, járva is simán átvarázsolja a konyhán): 

Namármost, azóta komoly gondolkodásba estünk mi szülők, mivel is járnánk jobban. Beszerezzünk-e egy jó kis bébikomp-csiricsudát, hogy a bútorainkat (és a bérpadlót) óvjuk inkább? Vagy hagyjuk-e Emma baba felfedezéseit kibontakozni a maguk tempójában, sőt még segítsünk is neki, amikor a mi lábunkba kapaszkodva próbálja ki járóképességeit? 

Konkrét válaszunk egyelőre nincs. Addig is éljenek a gömbölyded székláb-aljak, az ősember-módszer és a lustaság!