Igen népszerű téma manapság az oltáskodás, sokan ellene, sokan mellette voksolnak. Ami engem illet, amikor hétfőn átléptem a gyerekrendelő küszöbét, hogy átessünk babukkónk első oltásán, leginkább az járt a fejemben, hogy Emma most először fog igazi fájdalmat érezni, és hogy ugye nem rendül meg bababizalma attól, hogy én ezt tétlenül hagyom.
Maga a rendelő eléggé zsibongott a sokszínű babáktól; amikor Emmát kibugyoláltam a hordozókendőből, rögtön le is kötötte figyelmét egy közeli kávészínű totyogó. (Malmönek egyik olyan negyedében élünk, ahol kifejezetten sok az afrikai, arab, vagy ázsiai genetikával rendelkező gyermek, kreol felmenőim ellenére gyakran érzem kisebbégben magunkat egy-egy babamérés után.) A totyogó anyukája, egy színekben pompázó domború hölgyemény eleinte csak kedveseket mosolygott ránk, majd miután végighallgatta, ahogyan babukkónk fülébe motyogok némi elő-bíztatást, hibátlan angolsággal kérdezte meg, hogy csak nem magyarul beszélek? Kiderült, hogy nagy szerelme a lingvisztika, a magyarságot a hanglejtésemből ismerte fel, és hogy hat nyelvet beszél már folyékonyan, de nem elégedett, mert igaziból nyolcat akar.
(Itt nagyot nyeltem, majd bevallottam neki, hogy én csak magyarul meg angolul tudok kommunikálni, a svédet sajnos erősen töröm, belül pedig századszorra is megfogadtam, hogy ha hazaérek, most már tényleg előszedem a nyelvtankönyveinket!..)
Ekkor lépett hozzánk a védőnő, hogy itt az idő, most vagy soha, irány az egyik kisszoba. Emma szokásos érdeklődésével kísérte a fejleményeket, aminek külön örültem - úgy tűnt, nem sikerült átragasztanom rá saját aggodalmaimat. A szobában megtudtam, hogy mindkét lábába kapni fog egy-egy oltást, bal lábába egy "diperté"-jellegű koktélt, jobbjába pedig egy "hepatititszbé"-t, mellyel minden külföldi származású babát megtisztelnek. Mivel korábban olvastam, hogy az apróságok fájdalom-érzetén enyhít, ha magunkhoz tartjuk őket, ezért kérésemre Cecilia védőnő megengedte, hogy ölemben tarthassam az oltandót a procedúra alatt.
Ezek után megesett az ominózus eset... És mit is mondhatnék? Fájt, fájt, de Emma strammul bírta az oltást, nem egészen fél percig bömbölt a szúrások miatt, utána jobban érdekelte őt egy falonfüggő sötét kép. Én megköszöntem a védőnőnek a közreműködést, megbeszéltem vele a következő időpontot (jaj de jó messze van az a november!), majd hazasietve hálát adtam azért, amiért ilyen vagány, fejlett babukkóval áldott meg az ég, aki az ezt követő éjszakán kissé belázasodott ugyan, de nem nyűgizett túl sokat, nem dagadt be a lába, nem ment el az étvágya, nem virrasztotta át az egész éjjelt, és másnapra már olyan volt, mint általában, mosolygós, mesélős, szórakozást igénylős. Minden jó, ha a vége jó, pláne ha egy ilyen macskabékáról van szó.
Végül pedig, ami az oltáspártiságot illeti: tömegimmunitási diskurzus ide vagy oda, továbbra sem rajongok az ötletért, hogy valaki rendszeres időközönként tűket döfjön a kislányomba, akármilyen jó szándékból. Ámde azért jó tudni, hogy ha mégis túl kell esni rajta, mert a rendszer és a biztonság és a rózsaszín kisnyulak ezt kívánják, babukkónk - a jelek szerint - nem hibáztat engem érte, hanem ugyanúgy hozzámkucorodva nyugszik meg, mint bármikor máskor.
