Hol volt, hol nem volt, de valójában nagyon is volt, Madridban, 2011-ben, volt egyszer egy nagy-nagy világtalálkozó. Bazsival úgy gondoltuk, inkább önkéntesként tapasztalnánk meg egy ilyesfajta esemény ízét-bűzét, mint puszta résztvevőként, így három hétig - egyebek között - egy hatalmas betoncsarnokban aludtunk többezer másik önkéntessel, tudósítottunk Madrid utcáiról az otthonmaradtaknak, és egy hatalmas digibuszról néztük végig kétmillió fiatal együttrezdülését. Ritka szabadóráink egyikében pedig rátaláltunk az első virslikutyára.

Nemrég született keresztfiunknak kerestünk némi szuvenírt egy régivágású madridi bevásárlóközpontban, és sűrű fejvakargatások után odakavarodtunk valahogy a bébiosztályra. Ottan aztán a virslikutya hamar kibökte a szemünket: egy plüssanyagból készült, ujjnyi vastagságú, arasznyi hosszú színes pálca, tetején kutyafejjel, babafogásra alkotva. Bazsival mindkettőnknek egzotikus újdonságnak tűnt a virslikutya, magunkhoz ragadtuk hát, hazaszállítottuk és alkalomadtán átadtuk jogos tulajdonosának.

"Fast-forward three years", ahogyan Amerikában mondanák, egészen néhány héttel ezelőttig. Akkor vettük ugyanis észre, hogy babukkónk kalimpáló-reflexe egyre finomodik, már nemcsak rászorít ujjacskáival a dolgokra, hanem huzamosabb ideig tartja is azokat, szemlélődik, meditál, így örömmel konstatáltuk, hogy bizony-bizony, eljött a családi virslikutya ideje. Elcammogtunk tehát mindhárman a legközelebbi játékboltba, hogy szemügyre vehessük a skandináv virslikutya-kínálatot. 

"Szerinted találunk?" - kérdeztem Bazsit.

"Perszehogy!" - felelte.

"Heőőő!" - tette hozzá Emma. 

Kellő keresgélés után megleltük úticélunkat, egy forgó virslikutya-standot, ahonnan félórányi filozofálás után ki is választottuk leendő lakosunkat. (Mivel Bazsival megfogadtuk, hogy amíg csak lehet, valódi kutya nélkül élünk családi életet, tépelődésünknek súlyos indoka és indokolt súlya volt egyszerre.) És bár a szó szoros értelmében nem is kutya lett az illető, hanem egy tükör-tarkójú pöttyös zsiráf, boldogan szálltottuk haza megvétel után első igazi háziállatunkat. Azóta pedig Emma egyre gyakrabban veszi kézbe, nézi, eszi virslikutyáját, kalimpálja jobbra-balra, hallgatja, ahogyan csörög (Virslikutya 2.0, audio effekttel, kéremalássan), ránevet, leejti, visszakéri... Nekem pedig, ahányszor látom, eszembe jut az a madridi nyár, és DiniDani keresztfiunk, és hogy micsoda bizarr nevet is adtunk egy voltaképp pofonegyszerű játékszernek, amelyet úgy megszerettünk mindhárman, hogy már nagyon. Mit nekünk Fisher-Price készségfejlesztő csodajáték, vagy rágógumi-színű babahalmaz a polcon? Itthon igazi, élő virslikutyánk van, aki babukkónk szemében - és kezében és szájában - többet ér bármi másnál.