Múltkori bejegyzésemben említést tettem arról, babuskánk micsoda alakítást végzett Budapestről hazafelé jövet a Norwegian Airlines becses repülőjén. És bár Bazsi vakbélmizériája egy időre kiverte fejemből az élményt, rábukkantam két fényképre, amelyek sikerrel visszalopták. 

Töméntelen információ létezik az interneten arról, hogyan érdemes babás repülést tervezni. Szoptassuk fel- és leszálláskor, legyen nálunk több (lehetőleg új) játékszer, nagyobb korában rágcsa és ropogtatnivaló, igyekezzünk a folyosó mellett ülni, hogy könnyen felkelhessünk vele, ha járkálni szeretne, illetve ha nagyon hűdebiztosak akarunk lenni a dolgunkban, készüljünk füldugókkal és bocsánatkérő cetlikkel. Mármint nem a baba, hanem a többi utas számára. Mert a többi utas minden bizonnyal kényelmetlenségnek fogja megélni, hogy - ördög és pokol! - egy kisbabával kell együttutaznia. 

És bár aláírom, egy ordító csecsemővel és/vagy annak szülejével nem a legegyszerűbb egy légtérben ülni órákon át (egyik utunk során vagy az előttünk lévő sorban pihegő baba sírt, vagy az anyukája búgott neki mézesmázosan "életem"-eket), az alábbi kép szólgáljon bizonyítékul arra, hogy néha, amikor a csillagok állása és a turbulencia hiánya is úgy akarja, baba is, utas is jobbat szórakozik egymás társaságában, mint anélkül.

Babukkónknak ugyanis hazafelé jövet esze ágában sem volt szopizni, játszani, enni, vagy bármilyen egyéb ajánlott tevékenységet végezni, mert hát ki is akarna bármi mást csinálni, mint hosszú félórákon át bújócskázni a mögöttünk ülő északi családdal, akiket a jelek szerint nem is érintett annyira rosszul a dolog, ellenben szegény Bazsi pörkölődő vakbelével, aki/ami valószínűleg nem örülhetett annyira a folyamatos taposásnak, mint Emma az újdonsült időtöltésnek. (Ezúton is emlékezzünk meg világunk hosszan tűrő apáiról, akik béltaposástól kezdve körömlakkozáson át az ágyékdögönyözésig mindent mosollyal tűrnek és viselnek! Adjon nekik az ég kitartást és magas fájdalomküszöböt!) 

Ami egyébként a repülés további időtöltését illeti, mert hát bújócskázni sem lehet egyfolytában cirka két órán át, babuskánk előszeretettel vizslatta és kóstolta az ülésünknél található magazinokat, lehajtható asztaltámlákat és papírzacskókat, miközben szegény anyja lézerfényre előbukkanó bacihegyeket képzelt oda minden egyes kóstolt felületre, és feszült imákat mormolt a légitársaságok istenének, hogy megóvja Emmát a túl sok piszoknyeléstől. Aki egyébként nem betegedett le a sok kóstolástól, szóval az imák betaláltak. Vagy csak kivételesen tiszta légitársaságról volt szó. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy az út legvégére mégiscsak bealudt a kis békabogár, és aztán igazi kisangyalként tűrte a reptérről való hazanavigálást, úgyhogy mindent egybevéve kijelenthetjük: vérbeli, autentik útibabáról van itt szó. Bújócskával, asztalevéssel, miegymással. Három hét múlva aztán újabb bevetésre kerül, és majd akkor meglátjuk, mit szól hozzá egy londoni (repülő)közönség...