Ma hajnalban, úgy negyed öt felé, Emma álmában hernyózásba kezdett. (Hernyózásnak hívjuk házon belül azt a kúszásszerű valamit, amikor babukkónk halad ugyan, de éppcsakhogy alig.) Nem ébresztette fel magát, egyszerűen kereste a helyét az ágyacskájában, jobbra-balra-előre. Figyeltem néhány percig, mégis mit szeretne, éhes-e, nyálas-e, mit mondana a sok forgással.

Aztán határozott irányt vett a hernyózás, jött felém a babaság, kicsiket nyöszögve, kicsiket nyekegve, mindezt a svéd hajnali sötétben, amely még bőven fénylett be az ablakon. Amikor Emma már félig a mi ágyunkon volt, félig még az övében - közvetlen átjárás van a kettő között ugyanis - , magamhoz húztam a még mindig igaziból alvó hernyócskát, aki némi fészkelődés után megnyugodott, és visszaszenderült. 

Én pedig körbekarimázódva arra gondoltam, hát van-e szebb születésnapi ajándék ennél?