Múlt héten elvittem Emmát babamasszázsra.
Aki netán nem hallott volna még róla, a babamasszázsnak számtalan alaposan dokumentált előnye van: gyermekünk hurkáinak olajozott nyomkodása ugyanis babának-mamának egyaránt élmény, a bababőrt a masszázsolaj még pillanások alatt még babábbá teszi, és ha meg találunk nyomni egy piciny pontot a bal könyék fölött, kisbabánk idősebb korára biztosan Nobel-díjas fotográfussá változik, ha mégsem, akkor legalább aranyérmes életművésszé.
Hol volt, hol nem volt, de valójában nagyon is volt, Madridban, 2011-ben, volt egyszer egy nagy-nagy világtalálkozó. Bazsival úgy gondoltuk, inkább önkéntesként tapasztalnánk meg egy ilyesfajta esemény ízét-bűzét, mint puszta résztvevőként, így három hétig - egyebek között - egy hatalmas betoncsarnokban aludtunk többezer másik önkéntessel, tudósítottunk Madrid utcáiról az otthonmaradtaknak, és egy hatalmas digibuszról néztük végig kétmillió fiatal együttrezdülését. Ritka szabadóráink egyikében pedig rátaláltunk az első virslikutyára.
Igen népszerű téma manapság az oltáskodás, sokan ellene, sokan mellette voksolnak. Ami engem illet, amikor hétfőn átléptem a gyerekrendelő küszöbét, hogy átessünk babukkónk első oltásán, leginkább az járt a fejemben, hogy Emma most először fog igazi fájdalmat érezni, és hogy ugye nem rendül meg bababizalma attól, hogy én ezt tétlenül hagyom.
Hip-hip-hurrá, babukkónk ma három hónapos!
E nemes dátum elérésének alkalmából utánanéztem annak, egyéb negyedéves csecsemők mégis mikre képesek ilyen korban. Tíz perccel később persze rájöttem, ennek aztán semmi értelme, egyes cikkek szerint ekkora babák még épphogycsak érdeklődni kezdenek a világ felé, mások pedig bukfenceket, kézenállást és kacagórohamokat emlegetnek (igen-igen, túlzás, de csak kicsit). Objektív helyett szubjektívbe átcsapva konstatáltam, hogy Emma lányunk mostanra:
Valószínűleg itt a helye annak, hogy megindokoljam, miért is kezdek (újabb) blogolásba.
Sőt, amióta csak megfogant agyamban az ötlet, sorakoztatom az okokat szépen-alássan magam előtt: otthon élő rokonaink biztosan értékelnék, régi blogjaim nem motiválnak már annyira, a friss anyaélmények talán mással is rezonálnának, mégsem tölthetem szülésszabadságomat "pusztán" babázással, és így tovább...
... Aztán az ellenérvek: honnan lesz erre majd időm, még csak most tanulom a babázást, hol érdekelne ez bárkit is, és legfőképpen, miért nem foglalkozom inkább a babával ahelyett, hogy blogolnék róla?...
Így hát ahelyett, hogy fölösleges önigazolásba fognék, álljanak itt a puszta tények: férjemmel két éve Budapestről Malmöbe költöztünk egyetemi tanulmányok miatt. Három hónappal ezelőtt született egy kicsi lányunk, akit már pocakléte alatt is babuknak, babukkónak hívtunk. Miután pedig otthon újságírással és kommunikációval foglalkoztam, megspékelve némi meseírással, a szülés és babanevelés újdonsága pedig mostanra kezdett elülepedni bennem, úgy gondoltam, megörökítem a mindennapok sok aprócsodája közül néhányat ilyesformában.
Így hát kalandra fel, a függönyök visszavonva, a szereplők felsorakoztatva, szülők a rajtnál, babuk a hátán, indulandusz lódusz makarónusz!
