Amióta babukkónk kifundálta a kapaszkodva állás és járás billegő mechanizmusát, számottevő agyi energiáit ismét a verbális kommunikáció felé fordította, azaz mondhatnám úgy is, Emma beszél. Újra. Mert ugye karácsony körül már nagyban henne-hennézett, amikor enni akart, meg nennegett, amikor tetszett neki valami, aztán a nagy mozgolódásban a szótagok hat hétig elmaradoztak, helyettük babukkónk énekelt nekünk is, magának is betűk nélkül, sokszor, sokat. Mostanra azonban Emma visszacsalogatta azokat a fránya mássalhangzókat a szókincstárába, és naphosszat mesél nekünk éppen aktuális lelki világáról. 

Sok minden történt a héten, úgy ám! Először is babukkónk megünnepelte nyolcadik hónapfordulóját, ennek örömére jártunk a körzeti védőnéninél, aki amellett, hogy rámparancsolt erélyesen rámszólt, most már aztán igazán adjak húspürét/halpürét/zöldségpürét/sőtakárméggyümölcspürétis ennek a gyermeknek, újonnan megállapította, hogy Emma édes, aranyos, gagyogós, kicsattanó képű csodababa. Ezek után reámnézett, és azt kérdezte, szoktunk-e más babákkal, illetve friss szülőtársakkal találkozni. Én illedelmesen vállat vonogattam, mire ő kezembe nyomott néhány papírfecnit, amelyeken különböző környékbeli babaprogramok voltak feltüntetve. Miután kiléptünk a rendelőből, babukkónknak adtam át a fecniket, aki olyan gusztussal esett nekik, hogy jó ómenként tekintvén rögtön elhatároztam, nekivágok néhány ilyen kollektív babásmamázásba. 

Múlt héten látogatónk érkezett a messzi Budapestről babukkónk anyai nagyanyja, azaz - svédesen mondva - mormorja személyében. (Ejtsd "múhrmúhr"-nak, úgy az autentik.) Amellett, hogy tonnaszám hozta nekünk a banános túrórudit és a jaó hazsai kaóbászt, rendkívül jól elbandázott az unokájával, hápperszehogy; üresebb pillanatainkban pedig előfordult, hogy gyerekkorunkbeli régi videókat néztünk együtt. (Azok után pedig a Mátrixot, de az egy külön történet.) Videózás közben pedig gyakran eszembe jutott, hogy tejóég, mennyire el vagyunk mi kapatva, Youtube-bal, okostelefonokkal, korlátlan videóforgatási és -lejátszási lehetőségekkel, nem úgy, mint anno, amikor apám egy sokkilós fekete szörnyeteggel rögzített rólunk némi archív fürdetési anyagot Marci öcsémmel.

Hol vannak már a régi szép idők, amikor babukkónk még camera-shy volt, azaz nem akaródzott mászni úgy, hogy azt büszke szülei esetleg megörökítsék? Avagy kezdhetném azzal is, hogy tejóég, mennyi minden történik egy hét alatt, igazán - Emma ugyanis pont ennyi idő alatt törte darabokra múltkori jó magyar levegő-hipotézisemet, és bizonyította be, hogy márpedig őt a skandináv légpára legalább annyira inspirálja örökmozgásra, mint a honi oxigén.

Új év, újra itthon (azaz Lundben), három otthon (azaz Budapesten) töltött hét után - és hogy egészen őszinte legyek, jólesik itthon lenni. Már ami engem illet. Babukkónk ugyanis szerintem igencsak hiányolja a család és barátok adta rendkívül hálás közönséget, még ha időnk végessége miatt sűrített előadásokat is kellett tartania: előbújt Emmából Magyarországon egy tündéri, pici primadonna, aki három órányi autópályázás után is vígan csacsogott a leveleki nagyszülőknek, nagycsaládi karácsonyok alatt pedig örömmel szálldosott kézről kézre törtfehér, tüll angyalka-szerkóban. (Ez utóbbiért ezúton is bocsánatot kérek.)

Visszaérkezésünk után néhány nappal, miközben babuskánk épp játszószőnyegén rugózta a hátsóját, én pedig képeket válogattam, rájöttem valamire. Kicsi zseni Emmánk, akiről eleve azt gondoljuk (persze), hogy a babafejlődés netovábbja (nyilván), mindent idejekorán csinál (kivéve az érkezést), a szokásosnál is számosabb mérföldkövet tudott le honi talajon, három hét alatt. Egészen konkrétan:

• gazdagabb lett két metszőfoggal,
• megtanult plénum előtt is gagyogni - "henne, henne, dádádá", ahogyan ő mondaná,
• tagadhatatlanul mozgásba lendült, amennyiben a lassított harci kúszás annak nevezhető,
• kiismerte a lavórban ülve fürdés csínját-bínját, illetve
• rászokott a pelenkázás közbeni nagylábujj-szopizásra.

És akkor nem is beszéltünk még a "nemfejlődésbeli" mérföldkövekről, úgymint első szentségimádás, első élő babaismerkedések (üdv néktek innét, Huba és Levi!), első dédszülő-találkozók, első karácsonyok (hat darab), első szilveszteri tűzijáték-panoráma, első ismerős-koncertek, első piros műanyag szaxofon az Ázsia Centerből, és még sorolhatnám, de minek is, a lényeg: annyi-annyi minden történt, hogy úgy gondolom, ez nem lehet véletlen. És mivel nem akarom túl-ezoterizálni a dolgokat, úgy döntöttem, az üde, ropogós, húsvéti karácsonyi, kicsit-szmogos-de-a-miénk, magyar levegőt kiáltom ki babuk-ihletőnek. Tökéletes háttéralany. 

... Azóta egyébként Emma továbbra is hasít a babapályán - tán a hazahozott túrórudi és téliszalámi kombója néha belengi az ájert? - melynek legékesebb jelensége hogy már néha, esetenként, amikor véletlenül sincs telefon/kamera a közelben, MÁSZIK, kézen-térden-ahogy kell. Ja igen, és jön egy újabb fog. És folyik a nyál. És még sok minden, egy tőlem átörökölt utó-megfázás eredményeképp. De akkor is, MÁSZIK! Bazsi szerint félelmetes, és most már aztán mindent el kell pakolnunk, babyproofingolás következik, maholnap már szaladni fog, ájájájj!... Szerintem csak a tegnap megcsócsált Wired magazinjait félti. 

Babukkónk nagyon szeret fürdeni.

Igaz, nem volt első látásra szerelem. Életének első 15 napjában akkoriban még bőven kreol békalányunk kifejezetten utálta a fürdetést, majd amikor énfelőli nagymamája felvetette, hátha a dolog ismeretlensége zavarja, elkezdtük hassal beleereszteni a vízbe, és láss csodát - először csak figyelte, utána rugdalózni kezdett benne, cirka öt hónappal később pedig elértük a konkrét pancsolást a melegvízben. 

Áve, áve, otthoniak! Az elmúlt egy hónap - digi-csöndünk ellenére, amelyért ezúton is elnézést kérek - igencsak izgalmasan telt, ugyanis babukkónk (kedves szüleivel együtt) átesett élete első költözésén, melynek során nemcsak lakást, várost is váltott(unk), mosolygós Malmöből léha Lundbe ültetvén át kicsiny családunkat. Aggodalomra semmi ok, a "léha" jelző főként alliterációként áll Lund előtt, no meg mert erősen egyetemista városról van szó, dugig diákkal ősztől tavaszig, márpedig minden diákba szorul időről időre némi léhaság, nemdebár? Na de témára visszatérve, Őcucusága igazi kisangyalként viselte az elmúlt hónap minden nyűgét-baját, örömmel szemlézte a sok-sok pakolást, eljött velünk IKEÁba nemegyszer, nemkétszer, múlt hétvégén például egy maratoni nyolc órán át tűrte ottlétünket, és csak egyszer kellett egy mintaszoba padlóján átpelusozni, egyem a kis vigyori békatalpát!

Ma hajnalban, úgy negyed öt felé, Emma álmában hernyózásba kezdett. (Hernyózásnak hívjuk házon belül azt a kúszásszerű valamit, amikor babukkónk halad ugyan, de éppcsakhogy alig.) Nem ébresztette fel magát, egyszerűen kereste a helyét az ágyacskájában, jobbra-balra-előre. Figyeltem néhány percig, mégis mit szeretne, éhes-e, nyálas-e, mit mondana a sok forgással.

Aztán határozott irányt vett a hernyózás, jött felém a babaság, kicsiket nyöszögve, kicsiket nyekegve, mindezt a svéd hajnali sötétben, amely még bőven fénylett be az ablakon. Amikor Emma már félig a mi ágyunkon volt, félig még az övében - közvetlen átjárás van a kettő között ugyanis - , magamhoz húztam a még mindig igaziból alvó hernyócskát, aki némi fészkelődés után megnyugodott, és visszaszenderült. 

Én pedig körbekarimázódva arra gondoltam, hát van-e szebb születésnapi ajándék ennél?

 Kezdjük a végivel: tegnap vettem meg babukkónk első fogkeféjét. Színes, pici, ergonomische fogzási rágókaként is funkcionáló, finomságos babakütyü. Emma egyelőre szereti, amikor tegnap sikálni kezdtem vele fogkezdeményeit, az első hökkenő után tátott szájjal figyelte a történést, semmi hiszti, semmiszti. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyelőre még nem pakoltuk meg a kefét fogrémmel, lassan-de-biztosan alapon, szokja csak meg először a sikasikát.)

Sokan kérdezték már tőlünk Bazsival, miért is hívjuk babukkónkat magunk között Cucunak. ("Dehát milyen szép név az az Emma! Miért nem szólítjátok úgy? Egyébként is, mit jelent az a Cucu?")